2009. április 10., péntek

Ma odavágtam egy poharat


Elöntött a méreg, pedig semmi olyan nem történt, amit ne várhattam volna.
1997 óta élek itt Budafokon, és 2001-ben vezettettem be a gázt. A központi fűtés végre megmentett a téli napokon a cserépkályha befűtésétől. Visszakaptam órákat, és megmenekültem a hamuzással járó porfelhőtől. Örültem, mint majom a farkának.
2004-ben megköszönték a munkahelyemen a munkámat, és utamra bocsátottak. Azóta nem találom a helyem. Három rövid kísérlet után, ha nem is feladtam, de nincs már bennem remény a tisztességes munkahely megtalálására.
Természetesen ebben a szorult helyzetemben tavaly megkértem a gázártámogatást, s meg is adták. Ezek után kiküldtek egy ellenőrző kérdőívet, melyben kikérték a lakcímkártyám adatait, s azon anyám miskolci címe szerepel.
Miért? Mert amíg vállalkozóként fizettek egyébként alkalmazotti körülmények között végzett munkámért, s még anyámnak is volt munkahelye, ő volt a könyvelőm. Az APEH-es és egyéb teendők miatt nem kellett őt Budapestre ráncigálni.
De visszatérnék a dühös kifakadásomra. Hátha magam is megértem közben.
A múlt év közepén a támogatást megszüntették, s a már kifizetett pénzt kamatostól visszakövetelik.
Nem értem.
Az igénylő lapon nem szerepelt, hogy csak a bejelentett otthonomra kérhetem a támogatást. Ez a lakás pedig a tulajdonom. Most védekezzem azzal, hogy akár a társasházunk bármelyik lakója is igazolhatja, hogy életvitelszerűen itt tartózkodom?
De hát miért kell nekem egy hivatalnál olyasmit igazolnom, amelyet önmaga is cáfol azzal, hogy erre a címemre küldi az értesítést is.
Szegény Hofi Géza jut eszembe ilyenkor. Ő mondta, hogy ilyen a helyi kiskirály. Korona van, fej nincs.
Odavágtam a poharat, hogy levezessem az indulatomat. Üvöltöttem. Segített? Nem. A párom csitított, és inkább őt sajnálom a talpas pohár miatt. Ő hozta közös háztartásunkba. Ahol ez jelentene valamit, oda nem hallatszik el.
Tulajdonképpen már bánom azt, hogy igényeltem egy támogatást. Voltam olyan naiv, hogy azt hittem, én is egyenlő vagyok.

2009. április 6., hétfő

Amikor szentek lelépnek a földre

Pár éve egy irodalomkedvelőket összegyűjtő csatornán tettük közzé pillanatnyi agymenésünket. Volt ebben komoly gondolat és mókás hancúrozás is. Mondhatnám szedett-vedett társaságnak, de én nagyon szerettem, és jól éreztem magam benne.
Mindenféle jellem hozta a jellemábrázoláshoz a legjobb ötleteket. A kedvencem, s talán mindannyiunk 'kedvence' egy nyugdíjas pedagógus, önjelölt ítész és megmondó ember volt. A keresztneve Béla. Minden értelemben nehéz volt elviselni. :-) (Nyugodjék békében, de ha őszinte akarok lenni, hiányzik.
Az egyik vesszőparipája a jellem és a tehetség összefüggése volt. Emelkedett stílust, tartást várt volna tőlünk. Ugye egy költő, az mindenkinek minta. Nem is ember. Fölötte áll.
Mi pedig feszegettük József Attila idegbaját, Ady csapongó életét, még Petőfit is hírbe hozta valaki a vadkenderrel. A párom például nehezen hallgatja felolvasásomban Juhász Ferenc 'végtelen' verseit. Pl. a Halott feketerigó kötetét még nem tudtam végigolvasni neki. Süt belőle (Nufiból), mennyire naplopásnak érzi ezt a fajta irodalmat.
Püff neki, nekem meg tetszik.
Nem mindenben egyezik az ízlésünk. Nem is minden érdekli, amit engem. Pl. a Rádiótechnikát sem olvassa. Mentségére szolgáljon, hogy azért megveszi nekem.

Ma pedig kivételt tett a kedvemért, meghallgatott valamit belőle.
Sipos Gyula cikkét.
Ez a szakíró középiskolás korom óta a kedvenceim közé tartozik. Olvasmányosan, érdekesen ír. A Hifi erősítők építése c. kiadványát egy ismerősöm ugyan elfelejtette visszaadni, de az Antikváriumban Miskolcon újra megvettem. A Rádiótechnika c. folyóirat is sokáig állandó olvasmányom volt.
Hosszú a bevezetés, de igazából ezt az embert is taszítónak érzem ezután az írása után. Rá kell jönnöm, hogy az embert nem kell szeretnem, és kár megismerni. A művei a fontosak.
A mostani kirohanása az interneten ingyenesen közzétett régi könyvéről szól. Jogosan háborodik fel, hogy engedélye nélkül jelent meg a könyve, de az indokai nekem mellélőnek.
Nem kap pénzt az 1980-ban (tehát 29 éve) kiadott munkájáért.
Nem lóg ki a lóláb?
A megjelentetésből ő már megkapta a maga pénzét, és a könyvkiadó is. Most pedig valaki közkinccsé teszi az interneten.
Ő készült az újrafeldolgozással. Magánkiadásban akarta megjelentetni, mert akkor több jut neki. Csak a terjesztés és a nyomdamunkálatok kerülnek pénzbe.
Ez szimpatikus, és belül már lesem is a költségvetést, hogyan tudom kigazdálkodni majd az árát. Nem ez lenne az első könyv, ami több kiadásban is polcomra kerül. Azaz csak lesném, mert olvashattam, hogy megsemmisítette az elkészült fejezeteket, és nem lesz új, bővített kiadás.
Sajnálom. Őszintén sajnálom, hogy megint a 'pénz' veszi el valaki kedvét az alkotástól.
Vajon rászorul erre?
Igazából várom, hogy megjelenik József valamelyik kései leszármazotta, hogy fölöttem a tető ács munkája, és fizessek neki, mert az ő családja találta ki a nyeregtetőt. Évente meglátogat Kelemen, és csekket nyújt át az asszony bérletéért, akit még Déva várába beépített.

2009. április 2., csütörtök

Ez volt feladva?


- Ez volt feladva!?
Ma reggel ismerősen csengő hang szólított álmomban. Anyám hangja. A konyhából reccsent rám, ha elkalandoztam a zongoraleckétől.
Most is félek ettől az érzéstől. Nem azt teszem, amit kellene. Nem azt, amit feladtak, nem azt, amiből vizsgázni kell. Nem azt, semmi olyat, amiért vállveregetés vagy dicséret járna. Megyek az ösztön kijelölte úton.
Anyám hangja átdörrent a kis világom burkán. Ilyenkor visszakanyarodtam a feladott hangjegyek közé, vagy inkább bezártam a kottát, és úgy éreztem, hogy már azt gyakoroltam.
Pedig nem. Nem gyakoroltam.
A feladott leckét hamar lepötyögtem, mert még a fejemben volt. Eszembe sem jutott gyakorolni.
Nem is lett belőlem zenész. Ma már a kotta silabizálása is nehéz. Az f kulcsból, g kulcsból kiindulva számolgattam a hangokat, vagy a c-ből.
Pár éve vettem egy műanyagzongorát is, és jól esett addig nyomogatni a billentyűket, amíg felismertem a bennem dudvaként gyökeret vert zenéket. A kezem sejti, hol is van a dallam, de nem ér oda időben, és csak az egyik. Mindegy, hogy a bal vagy a jobb.
Nem baj, majd a felnőtt énem rám parancsol, és 'gyakorolni' fogok.
Rájöhettem volna, hogy ez ma sem lesz az én ösvényem.
A beépített zenerészletekből megtanultam pár dalocskát. Még a ritmus is utolérhető volt. Összekötöttem a számítógéppel, és a rövid midi helyett megkerestem az interneten a hosszabb, teljesebb változatot.
Kerestem kottázó programot, zeneszerkesztőt, és nem is csak windows hanem Linux alatt működőt is. Átírtam a kíséret hangszereit.
Aztán észre vettem, hogy már megint nem zenélek. Nem ezt a feladatot szántam magamnak.
A falon függő gitárom is attól marad a falon, hogy egy zenedarabból nem csak a szólót, de a basszust is én akarom játszani, és mindent, ami előtérben van.
Pedig a zenében sokkal kevesebb a szóló, és sokkal több a háttérmunka.
Kigyakorolni a jobb kezet. A balt. Összefűzni a kettőt. Szétválaszthatatlanná tenni a jobb és bal kezet. Átadni magam a zenének, mely már nem is én vagyok.
Igazából úgy képzeltem el magam a színpadon, hogy lekapcsolják a fényt, és csak valami derengés adja tudtul másoknak, hogy ott vagyok.
De hát nem lettem zenész.
Időnként megállok a lemezgyűjteményem előtt, és találomra húzok elő hallgatni valót. A DVD-ről lekapcsolom a tévét, és csak a hangot hallgatom erősítőn keresztül.
Ez jó... és anyukám nem tud bekiabálni 200km-nyi távolságól, hogy ez volt-e feladva.
Ez a sötét kis tér a konzervszínpadom. De vajon jár ez nekem?
Nufy már aludna mellettem. Bele is alszik sokszor. Ki kellene kapcsolnom, de nem megy. Az ördög játszik velem, és bár tudom, hogy nem ez volt feladva, én ezt...
... de ...
Nekem ez a feladat.